Vidám Velence Lexikon 2010 - publikus részek :)

„böf burginyon”: Francia étel. Utolsó nap miközben áztunk és fáztunk a lakókocsiban, megnéztünk egy filmet, amelyben állandóan ezt főzték. Azt tudtam a blogokból, hogy a recept nagyon gyorsan elterjedt, és már többen próbálkoztak az étel elkészítésével. Lazacomnak természetesen meg is volt a know-how, mondta, hogy majd otthon átküldi mailen. Ehhez képest hazafelé az autóban némi kis kotorászást rendezett az ovis hátizsákjában, majd hanyag, mi-sem-természetesebb mozdulattal előkapott egy papírlapot és nyújtotta Goldennek: „ja, itt van a böf burginyon recepjte”…. naja, hát mi mást is rejthetett volna a táska akkor és ott??? :) Sovány mentség, hogy a vezetéssel voltam elfoglalva, de én bizony elég sokáig gondolkoztam ott az autóban azon, hogy ha ezt a kaját úgy hívják, hogy BURGinyon, akkor miért nincs benne krumpli? Jóvan… akkor már mögöttem volt pár száz kilométer, meg egyébként is rejtett szőke vagyok… :)  (P.S. Megfőztem, szuper.)

ételek: „mmmmm….”, sőt „MMMM…” pizzák… az összetekert szendvics a Rialtonál… gyümölcsök pohárban… fehérhagyma… édes paradicsom… mortadella… elképesztően zsíros szalámifélék… tintahalkarikák… rákocskák… tiramisu… kicsike polipok kicsike tapadókorongokkal salátában… ruccola… eper… espresso, caffe latte, cappuccino… Jól éltünk. :)

fényképezés/fényképezőgép: Egy szóval? Őrület. Ja. Legalábbis Goldennél és nálam, Lazacom már első nap rájött, hogy minden le lesz itt fényképezve több példányban, felesleges még neki is egyensúlyozni a kütyüvel. Azért persze őt sem kellett félteni, született is rólunk pár jó kép, de seholsenem volt Golden mellett – és ami nagyobb szó: én sem voltam seholse’ a Golden mellett… Mikor esténként megláttuk, hogy általában négyszáz képet csinált egy nap, visítoztuk a röhögéstől és halálra cukkoltuk. Egyébként totálisan Küklopsz volt: elég ritkán lehetett úgy látni, hogy ne az objektív legyen az arca előtt. A kép jól illusztrálja a helyzetet: ketten „dolgoznak”, a harmadik meg csak pucsít… :-P  :)

gondola: A jármű kinézetére, méretére, súlyára és történelmi hátterére most inkább nem térnék ki. Viszont! Ültünk benne! Rögtön a San Marco-nál leszólítottuk az egyik kínálkozó csíkos ingest akinek megfelelő segge volt, megalkudtunk az árban*, és már mentünk is! Nagyon jó volt! Óriási!!! Még akarok!!! Szűk vízi utakon mentünk. Hidak alatt. Mikor jöttek szembe, majdnem ütköztünk. Nagyon izgi volt! Belelógott a kezem a vízbe, nem tudtam, hogy fényképezzek vagy inkább csak nézzek ki a fejemből… Láttuk Casanova házát, egy csomó kertet, palota bejáratot, amit sehogy másképpen nem láttunk volna. Integettek nekünk az irigykedő szárazföldi patkányok! Yess!!! És! Egy csomó svédnémetangoljapán videón fogunk szerepelni! :) :) Drága volt, igen. De örülök, hogy most nem hagytam ki.

*Hátöööö… igazából nem alkudtunk, mert élből kifizettük amit kértek. Amatőrök, ja. Volt egy kis kavarodás, mert megkérdeztem, hogy „mennyi?”, erre mondta a csávó, hogy „csinto”. Ilyen számot még életemben nem hallottam, ezért mondtam a csajoknak hirtelen, hogy „kilencven”, okés, beültünk. Aztán gondolkodtam, hogy bakker ha a „csento” az száz, akkor valószínűleg a „csinto” is annyi, hogy egyem a zúzáját annak a velencei dialektusodnak, teeee….. hörrr…. Mindegy, megérte… :)

 

HVCS: Helyi Vagány Csávó(k). Bármely ország bármely városában, falujában és egyéb településében a helyi hímnemű közösség oszlopos tagjai. Mondanám, hogy jellemzően nem az értelmiség köréből kerülnek ki, de Szalafőn például a vasárnap esti kocsmaközönségben a helyi polgármester vitte a prímet.

imbolygó járás: Golden azt hitte, hogy viccelek a könyvben, mikor arról írtam, hogy néhány nap után az ember úgy érzi, mintha soha nem lenne biztos a talaj a lába alatt. Most ő is megtapasztalta, úgyhogy már hárman érezzük így – és akkor az már igaz is. :) Egyébként tényleg érdekes a dolog, ki tudja, mi lehet az oka? Mert azért annyit nem hajózunk, hogy attól legyen matrózjárásunk… Valószínűleg az egész környezet… a vizek… a hidak… az a rengeteg különféle billegő kisebb-nagyobb hajó amiket gyakorlatilag folyamatosan, órákon keresztül lát az ember… ezek okozhatják néhány nap után a furcsa érzést.

ivászat: Esténként aktívan, napközben csak egy-egy sörre korlátozottan végzett tevékenység. Ehhh… úgy hangzik, mintha… pedig nem is… Volt piros pezsgőnk, vörösborunk, kicsike üveges sörünk… aztán minden este mást kóstolgattunk. Annyit egyszer sem, hogy bajunk legyen tőle, csak vihogtunk mint állat. Bár hajlamos az ember mindenféle marhaságot összebeszélni, így azért poénok is születtek: pl. megtudtam, hogy mindegy mit eszik az ember, a taccsolásban biztos van répa… Egyik reggel meg azt mondja Golden, hogy „Jön föl a Nap…” Mire Lazac: „Miért, azt is ittunk?” :)

körforgalom: Tudom én a kresszet, tilos tolatni. Nem is tolatok, csak egy egészen kicsit három-öt métert visszamegyek Őriszentpéteren, mikor észreveszem, hogy túlmentem a Csárda felé vezető kijárón. Tudom én aztat is, hogy egyszer körbe kellett volna menni, de hát a Zőrségben az ember könnyen elkurvul ilyen hibákba esik, mert minden fél órában jön egy autó, ha meg nincsen autó, akkor ugye minek lennének szabályok? Naszóval ehhez képest mikor a Csárdában panaszkodom, hogy még sosem ittam Jégert, elég hamar megkapom hogy: nyugodtan igyál, mit neked, már a körforgalomban úgyis tolattál…

Lantos Srác: Négy év alatt háromszor találkoztam vele, és még mindig nem tudom a nevét. Ez gáz. De ez már annyira gáz, hogy itthon próbáltam is a neten rákeresni, beírtam a gugliba, hogy „lantos srác”, de csak a benkődánielt adta ki százezer példányban, úgyhogy gyorsan feladtam a keresést, mielőtt még kidobom a taccsot… Szóval a Lantos Srácnak  először mindhárman a szerszámát láttuk meg (ki érti ezt?), de tényleg, nagyon szép faragott nyele volt az eszköznek – az meg rossz, aki rosszra gondol. :-P Aztán persze láttuk, hogy ő is ottan álldogál a cucca mellett, meg is szólítottuk, beszélgettünk is pár szót. Aszongya: ő már úgy menne haza… jáj – gondoltam – belelógatlak a kanálisba semmi percen belül, ha ezt még egyszer ki mered mondani… De ebből is látszik, hogy talán még Velencét is meg lehet unni – no ezt azért kipróbálnám. Egyébként LS előnyére változott, valami újítás volt a szakállkáján, amitől mondjuk egészen kifejezetten jó pasi lett belőle. Igaz, ő is van vagy 30 éves, kicsit öreg is hozzánk, de ilyesmin már nem akadunk ki. :)

laptop: Három embernek kettő darab kütyü internetfüggők esetében szerintem jó arány. (Halkan megjegyzem: ÉN voltam az, aki nem vitt! Bizony! :-P) Persze meg volt ideologizálva a dolog: esténként a fényképeket kell rakosgatni, még akkor is, ha százezer gigás memóriakártyája van mindenkinek, a zördög nem alszik, mint tudjuk… J A dologhoz semmi köze nem volt a ténynek, hogy a camping wifit hirdetett a honlapján… és igazán senki nem vágott fancsali képet, mikor kiderült, hogy mégsem, ha pedig mégis, akkor fizetni kell érte. Naja, az is én voltam, aki először mondta, hogy menjünk már egy kicsit netezni, de akkor nagyon fos idő volt lógott a lába az esőnek és ettől nem voltam beszámítható. :)

Luigi: első nap első utunk hozzá vezetett – no nem mintha annyira akartuk volna már látni, inkább nem akartuk cipelni az angyalos képeslapokat és kifestőket napokig. Rögtön kezdte nyomni a casanovás dumáját, aztán sajnos mire odaadtam a dobozt, bejött egy fickó, akivel elkezdett veszekedni: nagy olaszos ordítozás volt, már a carabinieri-t is emlegették… No mindegy, azért remélem angyalos dolgaim jó helyre kerültek és talán eljutnak néhány ember kezébe.

mókus: Golden minden reggel a kicsi szobája ablakából látott egy nagy vörös farkat. Ha életemben még eljutok Ca’Savio-ba, én akarok abban a szobában aludni!! :)

O sole mio: Valami pletyka terjengett, hogy nem szabad a dalt a gondolákban játszani és énekelni, mert hogy ez nápolyi és nem velencei vagy venetoi zene… Na, aztán ez a japán turistákat marhára nem érdekli, azok gulyáspartyt akarnak, hát meg is kapják. Nekem egyébként ez a variáció tetszik a legjobban:

http://www.youtube.com/watch?v=5a0juQ0aeGI

öt órai tea: Hazafelé az autóban. Lazac úti-itala az itthon vett Rauch tea (tényleg, mi a fenének volt neki egy hét után még magyar teája? J ) Na mindegy, lényeg az, hogy issza az utóban üvegből persze, ökörködés megy ezerrel. Mondom nekije, hogy bocs, de ha lett volna gyerekszobád, akkor tudnád, hogy teázás közben illik eltartani a kisujjadat. Erre eltartja – de nem azt amivel a porcelán csészét az üveget fogja, hanem a MÁSIKAT. Jajjj…. hogy épségben hazaértünk…!! Istennek hála… mert amit ezek engem röhögtettek, csoda, hogy csak egyszer mentem majdnem neki egy útlezárásnak a vezetésre (is) tudtam figyelni. :)

pára: Reggeli csapadék a lakókocsiban. Meglehetősen érdekes élmény, mikor az ember lánya kinyitja a szemecskéjét, elhúzza a függönyt – és próbál a tenyerével annyi átlátszó üveget nyerni, hogy legalább azt lássa, süt a nap vagy mi az időjárási harcihelyzet odakint. Extrém eset: reggel nyújtózkodom, sóhajtok egyet, hogy „jaj, már megint fel kell kelni és be kell menni Velencébe, ahhh…” – a leheletem pedig meglátszik  a levegőben. Golden meredten megáll mellettem, aszongya: ezt csináld mégegyszer! Ja, jól láttad… hideg telünk van… :)

puliszka: Hát eztet már régen akartam enni, mert sok olasz receptben benne van. Itthon egyszer próbáltam elkészíteni, az elején még jó is volt (mondjuk), de miután kihűlt, minimum a Favágó együttest kellett volna meghívni a felszeleteléséhez. Akkor feladtam. Viszont határozottan emlékszem, hogy az én puliszkám az sárga színű volt, és mivel kukoricadarából (étkezési!) készült, ez egészen evidens. No, Torcello-n ottan a puliszka az gyakorlatilag grillezett tejbegríz volt – de komolyan!! Hát hogyne ismerném már meg a tejbepapi ízét, és az útitársak is egyetértettek velem. Mint helyi különlegességet persze lelkesen megettem (Golden részét is) még ízlett is, de most nem hagy nyugodni a gondolat, hogy TÉNYLEG valami specialitást ettem, vagy át vagyok b*va… :)

rendőrvicc: Úgy mentünk el, hogy már ezen röhögtünk: egyik tud írni, a másik számolni, a harmadik meg vigyáz a két értelmiségire. J Hát így is volt, bár a szerepek gyakran felcserélődtek. Mindenesetre mivel Lazacom könyvelő, a legkomolyabb munka mindig rá volt bízva: nevezetesen egy éttermi számlából kibogozni, hogy ki mit mennyiért… ha ilyen címletű pénzed van és azt felváltjuk akkor mennyi jár vissza… de tegnap adós maradtál kettőötvennel, akkor ha azt levonjuk… vagy hozzáadjuk akkor hány éves a pilóta?... Én mindig csak azt kérdeztem, hogy kinek mennyivel tartozom, mert valahogy soha nem volt apróm – remélem nem maradtam adósa senkinek.

Rialto: Nagy szám van és mindenkinek azt ajánlom, „térjen le” a sárga utakról, ugyanakkor soha nem tudnám kihagyni a Rialto környékét. Baromi sok ember van, tényleg néha lépni nem lehet, de valahogy mégis megvan a hihetetlen, egyedi hangulata. Különösen délelőtt, amikor még a halpiac is nyitva van. Hiába a sok turista, igazi élet folyik itt, hiszen a velenceiek tényleg itt szerzik be a napi zöldséget és a halat a vacsorához. Megfigyeltem a halárusokat, nem éppen vidám fickók, meglehetősen morcosan végzik a dolgukat, járnak a kezükben az éles kések, nyúznak, darabolnak, beleznek… Lehet, hogy nem mindenki bírja, én szeretem nézni ezt is. Hiába a ricsajos környezet, a hétköznapjaikat látom, a kemény munkát, a megélhetést. Semmi attrakció. A Rialtonál gyümölcsöt KELL enni pohárból – ez már olyan szokásunk nekünk… :) De téééényleg, annnnnyira jó, hideg és tiszta és minden… egy ebédnek is megteszi. Bár a biztonság kedvéért azért mellétoltunk egy szendvicset is. Fantasztikus jól csinálják ezeket az összetekert cuccokat: tortilla-szerű lapos izé pizzatésztából, különféle ízesítéssel lehet venni (jelen esetben sonkás-ruccolás volt  a választás), még meg is grillezik, amitől kicsit ropogós lesz a külseje… mmmmm…. most azonnal meg bírnám enni – pedig mikor írok, már majdnem éjfél van. :)

szép bácsi: A szép bácsi annyira szép volt, hogy hiába volt kb. 60 és 70 között (ez köztudottan nem a nekünk való korosztály :) ) mégis jól megbámultuk mindhárman. A vaporettón ült a családjával, asszem franciák voltak. Talán Paul Newmanra emlékeztetett, világítós kék szemei voltak, napbarnított bőre, a nevetőráncai direkt jól álltak neki, szép keze volt, és szőkéből megőszült haja. Jellemző, hogy senki nem fényképezte le stikából, pedig megért volna egy kattintást.

szvít hóm: Őrszem fogadó és Hotel Al Vagon környéke. Szívem csücskei ezek a helyek… És igen, kicsit sajnáltam, hogy nem ott alszunk. Eleve sajnáltam (főleg a Golden miatt), hogy nem a városban, de a Vagon iránt is nosztalgiám van/volt. Meg is fogadtam, hogy ha esetleg, netán, valaha jövőre még egyszer eljutok oda, mindenképpen összespórolom a bent alvást. Más a hangulata, más a fíling  (mert külföldiül is tudom :-P ). Azért az idén sokat szaladtunk hajó után… sok idő ment el az egyébként kellemes ringatódzással. Ebben az időjárásban aztán tényleg jó lett volna „hazaszaladni” le- vagy felvenni egy réteget, cipőt cserélni, stb. Két programról maradtunk le: koncertre vittem volna Goldent, és amit tényleg sajnáltam: múzeumok éjszakája volt szombaton. Utolsó esténket/éjszakánkat egy igazi velencei forgatagban tölthettük volna – legalábbis gondolom, hogy érdekes élményt gyűjthettünk volna be. A „szvít hóm” érzésen még az sem rontott, hogy a picike teret éppen nagyon feltúrták, el volt kerítve egy részen és valamit ástak a mélyben. A szálloda tulajdonosa (őszülő, szemüveges, vékonyka, napbarnított fickó) ott téblábol állandóan a téren, dumcsi, kávé, hangos köszöngetések, satöbbi. Próbálok a látószögébe kerülni, és mikor megtörténik, a felismerés leghalványabb jele nélkül néz át rajtam! Háromszor laktam nála! Najóvan, hát nem vagyok egy túl emlékezetes jelenség ez tény, de magyar mércével számítva azért már csak kellene neki derengeni valaminek… pl. a Zőrszemben már előre köszönnek, tudják a nevemet, és a pénzemért már olyan mintha hazamennék. De hát itt más a lépték. Gyakorlatilag egész évben szezon van, ha belegondolok, hány ezer ember megfordul a Vagonban évente, nem csoda, hogy a mókus nem emlékszik rám. Legközelebb(?) valamivel bele kellene égetni magunkat az elméjébe… mooondjuuuuk…. beletörni a kulcsot a zárba vagy ilyesmi… :)

titanikosat játszani: Szükséges hozzá egy fém korlát, lehetőleg víz felett/mellett, de esetleg az osztrák Alpok is megteszi a háttérben. Az ember lánya feláll az első (bátrabbak a második) rúdra, széttárja a karját, képzeletben az arcába csap az óceán levegője, a film betétdalát dúdolja – és igyekszik nem tudomást venni a körülötte bámészkodók csodálkozó/szánakozó/mosolygó arckifejezéséről. 

Torcello: Nagyon régen, 86-ban voltam ott először és utoljára. Igazából nem is értem, az elmúlt években miért hagytuk ki a programból ezt a csodálatos helyet. De hát nem baj, mindig van miért visszamenni. :) Azért hoztam itt is a formámat, mert bementünk a Bazilikába, rögtön elájultam a bal oldali óriási mozaiktól, csak bámultam és bámultam felfelé… közben pedig próbáltam beülni a padok egyikébe. Valahogy nem sikerült, mert a padok nem arra néztek amerre kellett volna, ahol a mozaik volt… Tanácstalanul álltam pár pillanatig, és az okát kerestem annak, hogy vajon miért fordítva rakták be ezeket a padokat ebbe a csodálatos templomba…? Naja, hát szőke vagyok lélekben, nincs mese… J Persze aztán rájöttem, hogy a templom eleje, a szentély és minden egyéb a JOBB oldalon van, na, hát majdnem elröhögtem magam, bár mostanában templomban ez nem szokásom. Gyönyörű időben értünk egyébként oda a szigetre, de közben elkezdett ömleni az eső, pedig még annyira szívesen bóklásztam, ücsörögtem volna az ezer éves falak tövében.

visszamenni: IGEN!