Költöztem: www.velenceinaplo.wordpress.com

Egyedül - Giardino

Türelem, jókedv és remény - az első a nehéz családtagokhoz, a második önmagam miatt, a harmadik pedig azon eseményekben, amik szeretném, ha egyszer bekövetkeznének. Ez a három szó, amit a Giardino-ban a padon ülve feljegyzek a kis füzetembe, és amiknek gyakorlását valahogyan át kellene menteni az itthoni hétköznapokba. Könnyű persze ilyen elhatározásokat hozni akkor, amikor egyedül töltök egy hetet Velencében, nem szóltam már napok óta senkihez – eltekintve a töredezett olasz mondataimtól, amiket szükségképpen próbálok összerakni -, és mindenki ezer km-re van tőlem, aki felidegesíthet, vagy aki bánatot okozhat. Ott, azon a padon, rálátva a tenger csillogó vizére, erősnek érzem magam, és képesnek arra, hogy változzak a környezetem, de saját magam érdekében is. Lehet, hogy Lóránt könyve helyett valami ütős krimit kellett volna hozni, és akkor máson járna az eszem – de igazából talán éppen ezért is vagyok most itt erre az egy hétre egyedül, hogy egyáltalán lehessenek megszakítás nélkül, komótosan végigpörgethető gondolataim.

Az eddigi években nem töltöttem ebben a kertben sok időt, sajnáltam minden percet, amit "A Város"-tól kicsit távolabb kell tölteni, sokszor hangoztattam is, hogy fákat és bokrokat otthon is láthatok. Most viszont – időmilliomosként – rájövök, hogy mennyire jó itt, kiszakadva a turista áradatból, hallgatva a kabócákat, ugyanakkor nem elzárva a szépségtől, hiszen a tenger, és a távolban a város sziluettje mindenhonnan látszik. Mindig vannak üres padok napon vagy árnyékban… mindig van üres hely a két kis étterem valamelyikének a teraszán, ahol meg lehet inni egy kávét, másik alkalommal pedig meg lehet enni egy fantasztikusan jó pizzát.

A helyi öregek pecáznak… bár ezt érdekes szokásnak tartom olyan helyen, ahol ezernyi hajó fordul meg nap mint nap, és ha jól megnézzük, partközelben a tenger felszínén látszik is a vékonyan felrakódott olajos réteg. Lehet, hogy lent a halaknál tisztaság van? Vagy lehet, nem is a fogás a fontos, csak az időtöltés? Ki tudja? Mindenesetre ahogy lassan elsétálok a két idős úriember mellett, újfent megállapítom, hogy egyetlen szót sem értek a beszédükből, a velencei dialektus olyan, mintha egy egészen más nyelv lenne.

A pecások... nagymamák unokákkal... egy fiú, akit már többedszer látok: a Coctail c. filmet idézve folyamatosan gyakorol üvegekkel, poharakkal és shakerekkel, bármi esik le a fűbe, nem törik el, de egyre ügyesebb (talán új szakmára készül). Folyamatosan alakuló szépséges felhők... vízen ugráló napcsillagok... A semmittevés gazdagító órái. 

Egyszer... majd - minél később :)

Az utcai lámpa hirtelen felvilágló éles fényétől  pár pillanatra elvesztettem a látásomat. A hosszú sötétség után beletelt néhány másodpercbe amíg újra körül tudtam nézni, és felismertem hol vagyok: a sötét égbolt előtt megláttam a Frari vörös téglás, robosztusan magasodó épületét, a kandeláberek sárga fényében a teret, arrébb a kis üzleteket…  éjszaka volt, zárva volt minden, csupán egy-két ember lézengett a máskor népes környéken.  Egy hídon vagyok, ott, a ritkán használt főbejárattal szemben, azon a kis hídon, amin annyiszor átsétáltunk, és ahol egyszer lefényképeztem egy gondolást… és most hirtelen megbillenek, elvesztem a lábam alól a talajt, talán túlságosan mélyen hajoltam át a korláton, megcsap a hűvös éjszakai szél, a sötéten kavargó víz egyre közeledik…

Reggel van. Ülök a lépcsőn. Egészen közel a csatornához, az első vagy a második lépcsőfokon, amelyet belep a zölden csúszós alga. Máskor sikamlósnak, bizonytalannak éreztem volna, de most valahogy jól esik a rideg kövek érintése helyett a bársonyos, korai nap melegítette puhaság. Lassan kel életre a város, mint már annyiszor, most is érdeklődő kíváncsisággal figyelem a helyieket, ahogy dolgozni, vagy más ügyeket intézni indulnak. Úgy mennek át azon a több száz éves téren, hogy nincsenek is tudatában… természetes nekik, hogy ősöreg kapukon sétálnak ki-be, hogy olyan ablakokon néznek ki a városra, amelyeken generációk hosszú sora nézett ki ugyanúgy… Képes vagyok órákig bámulni azt a természetességet, ahogy a velenceiek használják díszlet-igazi városukat.

Gondolázom. Nem az ülésen ülök, azt egy fiatal pár foglalja el, szeretettel ölelik egymást, talán nászúton vannak itt, talán már többedszer adják át magukat a lagúna vizén való ringatózás élményének. A kis fekete hajó  keskeny szélén billegek bizonytalanul, mégis biztonságban, nincs bennem félelem, hogy kieshetek. Irigység viszont van jócskán: csak egyszer, egyetlen egyszer milyen jó lett volna azzal végighajózni a szűk csatornákon, akit szeretek. A megvalósulatlan álmok nyomasztanak, de aztán a szomorúság helyét megint átveszi az öröm, hogy egyáltalán itt lehetek, hogy újra láthatom a számomra kedves és csodás város legapróbb részleteit is.

Luigi most nyitja az Acqua Libreria-t. Nem veszi észre, hogy felülök a naptárakat, nyomatokat és olcsóbb könyveket rejtő, fügefa alatt álló gurulós állvány tetejére, lógázom a lábamat, és vigyorogva figyelem, hány magányos nőnek adja elő egy délelőtt folyamán az „én vagyok Casanova” című műsorát. Úgy látszik elfoglaltam a fekete-fehér macska szokásos helyét, mert az most felugrik mellém, majd felborzolódott szőrrel, összeszűkült, villogó szemmel és kis mérges fujtatásokkal keres másik, alvásra alkalmas könyv- vagy újságkupacot magának.

Közelről nézem a férfi kezét, ahogy az álarcot festi. Halkan dudorászik, közben biztos mozdulatokkal viszi fel egyik réteget a másik után, egyik díszítést a másik után, míg végül a fehér, semmitmondó tucat-maszkból egyedi és megismételhetetlen alkotás lesz. Maschera veneziana. Odavagyok ezekért a kis kézműves boltokért, talán majd sorbajárom mindet, észrevétlenül kilesve sokféle mesterségük minden egyes rejtett titkát.

Pizzaillat és cappuccino… párás söröspoharak, katonásan sorakozó tramezzino-k a pultban. Nem tudok enni, de nehezen is tudnék válsztani a sok gusztusos étel közül: vajon leülnék egy pizza és egy sör mellé, vagy inkább kézbe fognám azt a ruccolás szendvicset és egy lépcsőn ülve, esetleg ráérős séta közben enném meg?  Ízek, hangulatok, megannyi boldog itt töltött nap emléke kavarog a gondolataimban.

Tudom, hogy akkor is itt leszek majd, amikor változnak az évszakok. Végre saját szememmel láthatom a ködöt megülni a csatornák vize felett, figyelhetem az embereket, ahogy bizonytalanul lépkednek a vékony hóréteg alatt csúszóssá vált macskaköveken. Bejárom majd a várost az acqua alta idején, a legszebb hajóban fogok ülni a regata storica-n, és a Palazzo Ducale csipkeerkélyéről nézem kényelmesen a színes karneváli forgatagot.

Most felkap a szél… súlytalanul lebegek a San Marco fölött, nem emelkedek túlságosan magasra, néha vissza-visszahullok egészen a milliók taposta utcakövek közelébe, de mielőtt leesnék, újra a hátára ülök egy légáramlatnak, és már megint fel, és egyre feljebb emelkedem, mígnem  egész közelről látom a Bazilika csipkés márványdíszeit. Megpihenek kis időre egy angyal szárnyán, gyönyörkodöm a vörös háztetőkben és az ezüstös víz csillogásában, de aztán máris repülök tovább…

Egyszerre vagyok mindenütt. Ide tartozom. A város végre véglegesen az enyém, többé nem vagyok kizárva az elegáns palotákból, a drága szállodákból sem, egyszerűen csak berepülök a nyitott ablakokon, a kristálycsillár csillámló függesztékei halkan megcsörrennek, ahogy ellebegek mellettük – nem hallja meg senki. Estélyi ruhás nők, kiöltözött férfiak között lehetek, olyan eseményeken veszek részt, amelyekről azelőtt csak az újságokból vagy a televízióból értesültem. Belesek az egyszerű családok életébe, ülök a konyhaasztal közelében, nézem, ahogy az idős mamma nehézkesen lerakja középre a gőzölgő spaghetti-vel teli tálat, paradicsom, bazsalikom és fokhagyma illat száll a levegőben. Együtt vacsorázunk, végre értem, hogy miről beszélnek, a velenceieknek többé nincsenek titkaik előttem.

Én kértem, hogy hozzanak el ide. Hiszen ki választaná a sötétet és a hideget az idők végezetéig, ha választhatja a világosságot és a szépséget is? Végre nem csak átutazó vagyok többé, hanem része az egésznek:  ott vagyok a tenger hullámaiban, a paloták márványcsipkéiben, a templomok homályában… mindörökre beépülök a régi falakat újonnan beborító burkolat rétegeibe, a gondolákat csillogóvá tévő festékbe…  elbújok a macskakövek repedéseiben, benne leszek a kis parkok és kertek földjének rögjeiben, amelyekbe színes virágok és erős növények kapaszkodnak. Nem csak szomorúságot hagyok magam után, hanem a hitet a továbblépésben, a rám emlékezőknek a mosolyt, hogy végre oda tartozom, ahová mindig is szerettem volna, és hogy nem hazudtoltam meg önmagam. Halott vagyok – de milliárdnyi porszemmé változva talán most élek igazán. 

... és még...

Inspiráció

Az idei utazás különböző okok miatt elmaradt. Igazából máshová szerettem volna menni, de Velence továbbra is vonz... a képeket nézegetve újra és újra ott szeretnék lenni - ahogy ezt már itt sokszor le is írtam. Amint lehet, megint megyek, de hogy mikor, arról pillanatnyilag fogalmam sincs.

A város itt van a fejemben... az épületek részletei, a hangulatok, a sikátorok fényei és árnyékai... még csak tudatosan felidézni sem kell, velem vannak mindig. Mivel üveggel dolgozom, évek óta foglalkoztat, hogyan lehetne a kemény és éles, látszólag durva anyagból megmintázni valamit... valamit, ami Velence. Született néhány kísérlet, és folyamatban vannak újabbak, most ezeket fogom ide feltenni, hiszen ezek is a "mozaik" egy-egy apró darabkái. Az üvegtárgyakat saját fotók alapján próbálom megálmodni, megtervezni - és elkészíteni.

Ponte

"És hogy hová megyek én, tudjátok; az utat is tudjátok." (János 14,4)

Frari

"Pregate Dio per noi..."

Márványcsipke

"Hová lesznek ékszereid, Velence...?" (Galla Ágnes)

Árkádok

"Hozzád mértem az utcák csendjét..." (Galla Ágnes)


Ringat Velence....

A könyvről

Szóval van ugye az öröm meg az üröm.... Mert jó érzés kiadni egy könyvet, még akkor is, ha magánkiadás, nekem kerül pénzbe, és csak a barátaimhoz jut el. Ők viszont örülnek neki, én pedig annak örülök, hogy egyáltalán kijön valami a kezemből, amit érdemesnek tartunk nyomtatásban viszontlátni. A könyv szép, mindenkinek tetszik. Eddig jó, mindenki boldog, hurrá.

A kiadónál (Lilli) marad 10 könyvem, amit ők majd a webshopjukban fognak árusítani, ez a szerződésnek nem csak egy apró lábjegyzete, hanem fontos - nyilvánvalóan a kiadási árat jócskán megemelő - pontja. Eltelik majdnem másfél év, a könyvnek még csak a fotója sem kerül fel a Lilli honlapjára. Jóvan... nem vagyok egy pereskedős típus, ott egye meg a fene, de azért gondolkodom rajta, hogy legalább el kéne hozni a könyveket, inkább nálam porosodjon a továbbiakban, mint náluk.

Ma kapok egy levelet Körmendy-Rácz Jánostól, aki ugyanaz a szerkesztő, akivel a könyvet kiadtuk - tehát még csak tulajdonosváltás sem történt. Értesít, hogy a profil megváltozik, ha van könyvem az irodában, menjek érte (!), vagy kiküldik GLS-el A FUTÁRDÍJJAL MINT UTÁNVÉTTEL. Háromszor is elolvastam, de ez még mindig azt jelenti, hogy nekem kell fizetni.

Na, nálam aztán ritkán szakad el a cérna, de nagyon szép kerek mondatokban megírtam azonnal a fenti úriembernek, hogy lesszives kiszállíttatni a Lilli költségére a könyveimet, cserébe én leszek olyan aranyos és eltekintek a szerződés-szegésük jogi következményeitől. Uff.

Csak ülök és...

Lehetetlen rossz fotót csinálni... csak felemeled a géped és kattintasz. A velencei képeken mindig van valami. Talán ott a helyszínen nem is veszed észre, mert már nem tudod meglátni, befogadni a milliónyi apró díszletet, a domborulatokat, a faragásokat, a vésett szövegeket... a napsütés játékát vagy éppen a borongós idő páráját... az emberi arcokat. Otthon aztán a mégis rossznak ítélt fotó sarkából levágsz egy darabot és az lesz a kép, mert van rajta valami, ami önmagában is megérdemelt volna egy kis odafigyelést. (Éljen a digitális technika! :-) )

Az idén gyakran csordogáló eső elől beültünk egy kávéház óriási ernyőkkel fedett teraszára a Zanipolo tövében. A csapadékos időjárás mindig drága mulatság, mert az ember kezdi egy kávéval... egy üdítővel... aztán néhány deci borral, mert még mindig esik és már hideg is van, meg nyűgösek is vagyunk meg egyáltalán... Közben pedig kattintgatok - berögzült szokás. :-) És egy ültő helyemben megörökítek ennyi mindent. :-)

Ott megy egy nő esernyővel...

... és uppsssz... az a kút...!!!! :-)