Egyedül - Giardino

Türelem, jókedv és remény - az első a nehéz családtagokhoz, a második önmagam miatt, a harmadik pedig azon eseményekben, amik szeretném, ha egyszer bekövetkeznének. Ez a három szó, amit a Giardino-ban a padon ülve feljegyzek a kis füzetembe, és amiknek gyakorlását valahogyan át kellene menteni az itthoni hétköznapokba. Könnyű persze ilyen elhatározásokat hozni akkor, amikor egyedül töltök egy hetet Velencében, nem szóltam már napok óta senkihez – eltekintve a töredezett olasz mondataimtól, amiket szükségképpen próbálok összerakni -, és mindenki ezer km-re van tőlem, aki felidegesíthet, vagy aki bánatot okozhat. Ott, azon a padon, rálátva a tenger csillogó vizére, erősnek érzem magam, és képesnek arra, hogy változzak a környezetem, de saját magam érdekében is. Lehet, hogy Lóránt könyve helyett valami ütős krimit kellett volna hozni, és akkor máson járna az eszem – de igazából talán éppen ezért is vagyok most itt erre az egy hétre egyedül, hogy egyáltalán lehessenek megszakítás nélkül, komótosan végigpörgethető gondolataim.

Az eddigi években nem töltöttem ebben a kertben sok időt, sajnáltam minden percet, amit "A Város"-tól kicsit távolabb kell tölteni, sokszor hangoztattam is, hogy fákat és bokrokat otthon is láthatok. Most viszont – időmilliomosként – rájövök, hogy mennyire jó itt, kiszakadva a turista áradatból, hallgatva a kabócákat, ugyanakkor nem elzárva a szépségtől, hiszen a tenger, és a távolban a város sziluettje mindenhonnan látszik. Mindig vannak üres padok napon vagy árnyékban… mindig van üres hely a két kis étterem valamelyikének a teraszán, ahol meg lehet inni egy kávét, másik alkalommal pedig meg lehet enni egy fantasztikusan jó pizzát.

A helyi öregek pecáznak… bár ezt érdekes szokásnak tartom olyan helyen, ahol ezernyi hajó fordul meg nap mint nap, és ha jól megnézzük, partközelben a tenger felszínén látszik is a vékonyan felrakódott olajos réteg. Lehet, hogy lent a halaknál tisztaság van? Vagy lehet, nem is a fogás a fontos, csak az időtöltés? Ki tudja? Mindenesetre ahogy lassan elsétálok a két idős úriember mellett, újfent megállapítom, hogy egyetlen szót sem értek a beszédükből, a velencei dialektus olyan, mintha egy egészen más nyelv lenne.

A pecások... nagymamák unokákkal... egy fiú, akit már többedszer látok: a Coctail c. filmet idézve folyamatosan gyakorol üvegekkel, poharakkal és shakerekkel, bármi esik le a fűbe, nem törik el, de egyre ügyesebb (talán új szakmára készül). Folyamatosan alakuló szépséges felhők... vízen ugráló napcsillagok... A semmittevés gazdagító órái.